2. Fejezet

Sziasztok!

Itt a második fejezet ami szintúgy rövid lett, de esküszöm lesznek hosszabbak is!!! :D  Igazából fogalmam sincs, hogy most mit írjak ide...:D Azért azt leírom, hogy a Szürkülethez nem lesz most friss, mert nagyon bebetegedtem, csak most jobban éreztem magam, úgyhogy begépeltem ezt a rövidke fejezetet. De lehet, hogy majd valamikor még e héten lesz friss oda is. Nem tudom. Nah hát remélem tetszik! :D

Puszi

Detty

Tudtam. Annyira éreztem, hogy nem tud majd ellenállni neki. Idepofátlankodik és egy szempillantás alatt tönkretett mindent. Mindent! Megjelenésével összezavarta a bátyám, engem pedig visszarángatott könyörtelen mivoltomhoz. Nem elég, hogy eddig sem volt jóformán senkim, most még azokat is elveszi akik vannak nekem. Pontosabban csak a bátyámat, de ez rögtön egy egész klánt jelent a számomra.
   A nappaliban járkáltam ide-oda, miközben apu nyugtatgatott. Nagyon szeretem. Mindent megtesz értünk, de ez esetben nem igazán tud segíteni.
  Minden elsötétült. Sötétség, túl heves érzelmek. Érintések, csókok. Istenem! Ez John és a cafka. Ennél rosszabb látomásom még soha nem volt. Nem lehet, nem ilyen hamar. Beültem tűzpiros Porschémba és őrült tempóban hajtottam a suli felé. Odaérve éppen zaklatott bátyámat láttam kijönni az iskola kapuján, amit nagyon stílusosan a "Welcome" felirat díszített. Odagurultam elé és ráparancsoltam.
-Beszélhetünk? Szállj be a kocsiba!
-Mi az? Megint előtört belőled az anyatigris? Csak, hogy tisztázzam végre: Utálom ha anyáskodsz. Nem áll jól!-rótta le szokásos makacskodó köreit, majd bepattant a kocsiba. Keresztbe font karokkal duzzogott, miközben szigorúan csak maga elé meredt. Nem bírtam ki nevetés nélkül. Olyan, mint egy kisfiú.
-Mit nevetsz?-kérdezte.
-Nézz bele a tükörbe és megtudod.-magyaráztam neki nevetve.
-Láttam a lányt.-közölte és nekem minden jókedvem elpárolgott.
-Tudom. Pontosan ezért jöttem. Nem találkozhatsz vele!-hadartam és abban a pillanatban mikor befejeztem, megcsörrent a mobilom.
-Apa! Számítottam rád!-újságoltam neki.
-Nem csodálom! Gyertek haza! Vendégeink lesznek. Egy régi barátom költözött ide a lányával.-Hallottam apu válaszát a vonal túloldaláról.
-Pompás! Még egy ismerős aki előtt titkolóznunk kell. Sietünk haza.-zártam rövidre a beszélgetést, a telefont pedig visszacsúsztattam a zsebembe.-Hallottad John...
  Kövér gázzal vettem be a hazavezető kanyarokat, majd mikor sikerült beparkolnom, berontottunk a házba. Rendet raktunk, kitakarítottunk, italokat raktunk be.
  A szobámban gubbasztottam még egy ideig. Unottan terültem el az ágyamon és a plafont bámultam. Sötétség, amit egy újabb látomás követett: Fél óra múlva itt vannak. "Szólj apunak kérlek!" Kértem gondolatban John és hagytam, hogy továbbra is uralkodjon rajtam a semmittevés. Az eső lemondott erényéről és átengedte uralmát a napnak. Nedves volt minden és undorító. A vendégek érkezése előtt átöltöztem. Sokként hatott rám a felismerés: John kocsija! Elfelejtettem érte menni. Mivel senki sem ért a kocsikhoz ebben a családban, kénytelenek voltunk John autóját szerelőhöz vinni, és jófejségből megígértem neki, hogy elmegyek érte, de teljesen kiment a fejemből. Amint ezt kigondoltam, bátyám rontott be a szobámba egy "induljunk!" csatakiáltás kíséretében. Összekaptuk magunkat és bepattantunk az autómba. Már éppen indultam volna, de fogalmam sem volt, hogy mi a cím. Ajj de utálok sietni.
-Hol a cím?-kérdezte John.
-Topin.
-A laptopodon? Mire a bekapcsol....
-Hozd azt is.
  John elrohant Topiért, az én személyi asszisztensemért. Amint visszaült a helyére, máris a főút felé vettem az irányt. Kiindulási pontnak jó. Úgyis ebből indul minden mellékút. Tettünk egy pár kört mire odaértünk, de végeredményképp megleltük a kocsit, és hazafele már mindketten a saját járgányunkkal mentünk. Kiszállva a kocsiból megcsapott egy szokatlan illat. Vér valamiben másabb volt az eddig tapasztaltaknál. Idegen, mégis ismerős....
 

1. Fejezet

Sziasztok!!
Sokáig úgy volt, hogy nem lesz első fejezet, hanem rögtön a másodikkal kezdem. Erről a különös tervemről lemondtam és inkább megírtam egy első fejezetet is. Ez egy amolyan BEVEZETŐ féle és elvileg egy barátnőm képviseli ezt a karaktert, de ez a fejezet mégis inkább LEXI érzéseit rejti, mert bármennyire is próbáltam Az Illető szemszögéből írni ezt a fejezetet, mégis Casandra valahogy kinőtte magát "Anonymus" árnyékából.
Nah íme a bevezető és  jó olvasást! :)
Puszi
Detty


  Borús, nyári nap. Az esőcseppek kántálásán kívül nem volt hallható semmi. Habár ha jobban odafigyelek, a TV-ből jövő focimeccs hangja is megcsapta a fülem, bátyám idegesítő morgásával együtt. Senkinek sem tesz jót a nyár végi időszak, amikor már a remény halvány illúziója is szertefoszlik, miszerint tűz csap ki a suliban és a tanárok nem élik túl.
  Itt ültem egy hintaszékben a teraszon és sötét, szúrós szemekkel szuggeráltam az  esőcseppeket, hogy tűnjenek már el. Ezen a csöppet sem felhőtlen napon érkezik az egyetlen új diák floridai iskolánkba.
  Ha már a diáknál tartunk...Nem szeretem ha nincsenek kezemben a dolgok, amiből kifolyólag nem történik minden úgy, ahogyan én szeretném. Ez a lány őszintén szólva minden vádpontot megsértett. A jövője, vizet megszégyenítő módon folyik be tudatomba. Rendszerint tudom irányítani a képességem, de ennek a nőszemélynek a jövője alattomban támadja meg elmém, a leglehetetlenebb pillanatokban. Szörnyen idegesít, a családom többi tagja pedig csak nevet rajta. Ha mondjuk már lehetetlen pillanatoknál tartunk, kandi kamerának jó a lány. Szörnyen béna. Jövőjét látva egyik pillanatról a másikra tör ki belőlem a nevetés. Nem kell olvasnom az emberek gondolataiban, hogy tudjam: Őrültnek tartanak. Talán nem is áll messze az igazságtól. Nem akarok mentegetőzni, de ki az aki nem változna meg, ha az anyja a szeme láttára épül le és a többiek, akik eddig a támaszt nyújtották, most mindent megtesznek a felejtés érdekében. Olyannyira nem méltatják az emlékét, hogy a felejtés gyötrelmes alagútjába taszítják az utolsó fájdalmas emlékmorzsákat is. Hogy őrült lennék? Maradjunk annyiban, hogy nem! Hogy romlott lennék? Talán. Hogy elkeseredett? Biztos. Az emberek azt mondják, hogy gonoszság amit csinálok, csakhogy ez a szó már rég át lett fogalmazva.
  Régen, mikor még egyszerű vérfarkas voltam, a véremmel életben tartottam anyát. Melegszívű lány voltam és mindig mások érdekei voltak számomra fontosak. Én voltam a legkisebb, a ...hogy is mondják? Jah igen: aranyos. Utána...vámpírtámadás, vér. Minden megváltozott. Anyát nem tudtam többé életben tartani. Meghalt. Innentől lettem én Florida egy körzetének a mumusa.
-Megyek megszerzem a könyveket. Jössz te is?-kérdezte John kilépve a teraszra.
-Miért? Talán magaddal vinnél? Nem félsz, hogy ha veled tartok, a lányok nem mernek majd körülpisilni?-húztam az agyát. Van egy furcsa tekintélyem a lányok között, de ez nem az amire vágyom.
-Nem érdekelnek. Mind idegesítő. Jössz, vagy nem?
-Meg fog változni a véleményed ettől az új lánytól. Egyébként ne megyek.
-Lehet, de nem sajnálnám.
-Ígérd meg, hogy nem változol meg!-kérleltem a kezébe kapaszkodva.
John nem szólt semmit, csak egy puszit nyomott a homlokomra.
-Szia!-kiáltottam utána, mert már messze járt. Válaszképp egy egyszerű "ühüm"-öt kaptam. John más. Neki szüksége van valakire akivel megoszthatja az életét, ezért csak várja A lányt.