Sziasztok!!
Egészen különleges módon most két fejezetet kaptok egyben, mert külön, külön nagyon rövidek lettek volna, hiszen igazodnom kellett az eredeti történethez, ami nem is olyan egyszerű, mert a történet kezdi átvenni felettem az uralmat! :D Tudom mennyi ideje nem írtam, csak jöjjön már el a június, és újra élni fogok, de most egyenlő vagyok egy zombival...de képzeljétek előadtunk egy darabot a suliban, (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok) és nagyon izgultam, teljesen beijedtem, folyton csak próbáltam, de meglett az eredménye, mindenki agyon dicsért minket, ami most nagy erőt adott, újult erővel kezdek neki mindennek, remélhetőleg az írásnak is. Jah és első lettem a (A) rajzpályázaton, úgyhogy most folyton rajzolgatok. De írni is fogok ESKÜSZÖM!! :D
Imádlak benneteket!! (most olyan napom van, hogy ezt mindenkivel közölnöm kell!! :D)
Csók
DettyHonnan lehet ismerős a szag? Törtem a fejem, de nem jutott eszembe semmi épkézláb ötlet amibe kapaszkodhattam volna. Elég bizalmatlan voltam a jövevénnyel kapcsolatban. Furcsa grimaszba torzuló fejjel szimatolgattam a levegőt, amibe terjengett az erős és intenzív vér illat. Mintha már régen ismerném, de honnan? Ötletem sem volt. Ránéztem Johnra, aki a jelek szerint ugyan úgy meg volt zavarodva, mint én. "Ötlet?" Kérdeztem tőle gondolatban. Válaszképp egy hanyag fejrázást kaptam ami nem nagyon segített. Már észrevehettek, tehát azt sem csinálhattam meg, hogy egyszerűen hátat fordítok és elbaktatok. Nem, itt már nincs visszaút. Gondosan ügyelve lépéseim lassúságára, és John fél méteren belül tartására indultam a ház felé. Az ajtó kitárult és apa jelent meg.
-Sziasztok!-kiáltottam tettetett örömmel.
-Sziasztok!-köszönt John is.
Beljebb léptünk, adtunk két-két puszit apunak, majd végigmértem a vendégsereget, akik igazából csak két emberből álltak. Michaelből, akit már láttam képeken, és az ő lányából, Alice-ból. Alice...Alice...Oh my god! Hát persze! Mekkora hülye vagyok...Az utóbbi időben szinte nem is volt másról látomásom, csak róla, erre meg sem ismerem. Uhh...Szóval "végre" találkozom életem utóbbi időszakának megbotránkoztatójával. Különös érzés. Eddig elfantáziálgattam a gondolattal, hogy találkozom az illetővel, akiről a látomásaim szólnak és esetleg közelebbről megismerem, de most valahogy már nem tűnt olyan jó ötletnek ez az ismeretség. Mivel protekcióval fordulok a jövő felé, pontosan tudom, hogy nem fogom kedvelni a lányt, úgyhogy meg sem próbálok kedves lenni vele. Valahogy ki kéne iktatni, de ..én?? Az egy hosszabb bunyó lesz...lábmunkával! Egyik kezemet a szám sarkában pihentettem, miközben aprókat ide-oda forogva vetettem utálkozó pillantásokat a bátyám elrablójára. Soha nem voltam jó színész....habár egy ideig azt hittem, hogy az vagyok, mert nagyon úgy tűnt, hogy az illető akinek addig hazudoztam elhiszi a színjátékom, de aztán a bátyám felvilágosított, hogy nagyon is tudott a lány mindenről. Csak hát nem szólt...ő volt az utolsó barátnőm...Tehát soha nem voltam jó színész, meg sem próbáltam leplezni Alice előtt az igencsak negatív érzéseimet.
Beléptünk az általam már jól ismert házba, mosolyt erőltettem az arcomra, ami abban a pillanatban lankadni kezdett mihelyst megpillantottam Alice Greent.
A lány és az apja elindultak felénk, a furcsa udvariassággal köszöntöttek. a bátyám is beljebb lépett, mire annak a libának kiült a felfedezés az arcára. Azt hittem már soha...
-Te..-nyögte.
-Én!-vigyorgott rá John, mintha örülne a találkozásnak. Nem értem, hogy csinálja...játszi könnyedséggel ad be bárkinek bármit. Vagy komolyan örül....NEM!
-Ti ismeritek egymást?-kérdeztem meglepődve, de ez nem jött össze. Túljátszottam.
-Igeeeeenn!-csöpögött a nyála a lánynak, jó, hogy össze nem esik.-Vagyis csak látásból.
-Igen, csak látásból, úgyhogy bemutatkoznék. John Sparks vagyok, de szólíts csak Johnnak.
El kellett fordulnom. Nem bírtam nézni. Ennek tetejében még kézen is csókolta a lányt. Kezemet továbbra is a számnál pihentettem, másik kezemet vízszintesen tartottam a gyomrom előtt. Azt hittem megfulladok a dühtől. A lány térdei, amik John érintésére még jobban remegtek, még jobban fokozták egyre csak duzzadó indulatom. Vámpírszememmel tisztán láttam, hogy milyen hatással vannak egymásra, és undorodtam tőle. Abban a pillanatban azt kívántam bár vak lennék. Van valami nagyon furcsa ebben a lányban. Rá kellett, hogy ébredjek, John nem csak megjátssza lelkesedését.
-Alice...Alice Green, de szólíts csak Alice-nek.-Boldoggá tett, hogy a tulajdon nevét nem képes kimondani. Azonban egymás szemeibe merültek, muszáj volt tennem valamit.
-Szia! Cassaandra vagyok, John húga.-léptem oda hirtelen és észrevettem, hogy nem csak én táplálok ellenszenvet a lány iránt, hanem ő is irántam. Az érzés tehát kölcsönös.
-Nem megyünk a nappaliba? Elég hideg van az ajtóban.- Tettem hozzá, nehogy ismét egymásra találjanak.
Leültünk a nappaliba és önelégülten hagytam, hogy Alice végigmérjen. Ha nem utálnám, bevallanám, hogy ő is csinos, de sajnos utálom.
-Nem sétálunk inkább? Megmutathatnánk Alicéknek a környéket.-szólalt meg John és én idegesen szusszantottam egyet. Esküszöm direkt keresztbe akar tenni nekem.
-Mehetünk.-mondta apu és ez nekem elég volt, ahhoz, hogy ismét egy intenzív utálathullám söpörjön végig zsigereimen, s fogaim bizseregni kezdjenek. Nagyon kellemetlen élmény. Kezemet a számhoz kaptam és összehúztam a szemöldökömet. Ehhez egy fájdalmas felszisszenés is járult, ahogy Johnnak akartam demonstrálni helyzetem. Ő azonnal megértette jelzéseimet, és egy vicces jövőképet döntött el magában, amit az én jövőlátó detektorom azonnal érzékelt. Meg is láttam Johnt, amint balett táncos, és rózsaszín fodros, pánt nélküli tü-tü ruhában ugrabugrál, egy szőke parókával a fején, melyen egy rózsaszín tiara virított. A fene! Az én bátyámnak még ez is jól áll. Vigyorogva tekintettünk egymásra. Nagyon kevés kellett hozzá, hogy elröhögjem magam.
-Cassanra, miért hívnak Lexinek?-kérdezte Michael és nekem abban a pillanatban elszállt minden jókedvem. a fenébe is! Tűnjenek már el! Minden porcikámat uralni kezdte a fájdalom, pedig ez elvileg lehetetlen nálam, de mégis...elmémet elöntötték az emlékek. Egyértelmű volt, hogy John olvasott a gondolataimban, mert komoran, elsötétült szemekkel fordult az ablak felé, és erősen szuggerálta az egyik fát.
-Mint látjátok, apával élünk. Anya egy balesetben halt meg...ez a karkötő, és nyaklánc anyáé volt. Ezért hordom őket mindig. Őt hívták Lesinek és a szeretetem jeléül vettem fel a nevét.-morogtam el nekik, és igyekeztem könnyem szervezeten belüli megtartására.
-Sajnálom.-mondták egyszerre...hát mit mondjak, én is! Bár meghaltam volna anyával! De neeeem, ehelyett még örök létre is ítéltettek.
-Lexi, lehoznád a telefonom?-fordult felém John, elfordítva tekintetét a fáról. Hálásan tekintettem rá, majd elindultam a lépcső felé. Még alig léptem a lépcső első fokára, máris megeredt a könnyem, ezért a további utat futva tettem meg. Értékes könnyem a föld felé zuhant, és koppanva ért földet. Hullattam még pár csöppet, majd a tükörbe nézve megigazítottam sminkem, megfogtam John telefonját, majd a lécső felé vettem az irányt. Odaérve megláttam aput, aki közben követett. Szorosan megöleltem aput, és együtt indultunk le a lépcsőn.
Az egész bagázzsal együtt léptünk ki a ház ajtaján. Még alig haladtunk pár métert, én fejfájásra hivatkozva leléptem. Visszavonulót fújtam. Nem foglalkoztam velük...legalábbis ezzel áltattam magam. Bevonultam a nappaliba, miközben nagyokat trappoltam. Ettem némi tojásrántottát,-csak tudnám minek-majd Topy-n bekapcsoltam a YouTube-ot és a kedvencek közé helyeztem pár videót.
Egy olyan életben, mint az enyém, nem igazán lényeges az idő múlása. Telhet gyorsan, de iszonyú lassan is. Nem érdekel. Így esett meg, hogy már a kocsifelhajtón jártak, mikor észrevettem Őket. Jobbnak találtam ha felmegyek a szobámba, mert esélyes volt, hogy megtépem. Felfele megfogtam egy narancsot, majd becsaptam magam mögött a szobám ajtaját.
Zenét kapcsoltam az érintőképernyős telefonomon. Érzékeltem a lentről felszűrődő beszélgetést, de nem izgatott különösebben, hiszen már tudtam miről beszélnek. Egyetlen egy pillanat volt mikor a kezemet a lepedőnek csaptam elfelejtve, hogy egy félig kibontott narancs van a kezemben. Összeszorítottam ajkaimat és apró ütéseket mértem védtelen takarómra. Mikor lenyugodtam, bocsánatot kértem tőle és felálltam...majd leültem. Hiába tudtam előre, hogy mit fognak mondani, hangosan mégis rossz volt hallani. Felálltam, majd leültem. Ez így ment egy ideig, míg végül meguntam és hanyatt dőlve kikapcsoltam Topyt és csak hallgattam szívem hangos dobbanásait. Egy-két mondatra még felfigyeltem. Felemeltem a fejem és úgy hallgattam Michael felvilágosító szövegét. Istenem! Még, hogy a bátyámmal lefekszik ez a ribanc.
Nevettem. Lehetetlen!
Nevettem, igen. Mindaddig míg át nem gondoltam mi is hangzott el a beszélgetésük során. Ma fog megtörténni. Ma fog beteljesedni a látomásom. Ma Alice Green az Én bátyám szobájában fog aludni és le fognak....na azt nem! Idegtől vöröslő fejjel huppantam le a kanapéba a többiek mellé, hogy megvárjam míg a lány kijön a fürdőből...
